Éva 42 éves grafikus, három gyerek édesanyja két évvel ezelőtt mellnagyobbító műtéten esett át. Mivel nem szeretné ismerősei körében nagydobra verni ezt a hírt, viszont úgy gondolja, mások számra hasznos lehet története, arca és teljes neve megjelenése nélkül meséli el, miért és hogyan szánta rá magát a beavatkozásra. Az eredmény milyen hatással van lelkére, nőiességének megélésére.
„Mindig is fiús alkat voltam, gyerekkoromban én voltam az utolsó az osztályban, akinek megjött a menzesze és a mellei elkezdtek nőni. Éppen csak egy kicsit nőttek meg, s ez nagyon rosszul érintett. Anyukám azzal bíztatott, hogy a helyzet az évek során változni fog. Majd meglátom, amikor gyerekem lesz, a melleim mérete is pozitív irányba változik. De nem így lett, sőt, a harmadik gyerek után az a pici mell, amit magaménak mondhattam, eltűnt. A három gyerkőcöt viszonylag sokáig szoptattam, ez idő alatt megtapasztaltam, milyen az, amikor egy nő normális méretű keblekkel van megáldva. Nagyon élveztem ezt az időszakot. A döntéshez vezető út, hogy felkeressem a plasztikai sebészt és a segítségével nekivágjak a testem megváltoztatásának hosszú volt, évekig eltartott. Kellett hozzá az anyagi biztonság, a férjem támogatása és a saját előítéleteim legyőzése. Aki ismer engem, tudja, hogy az élet minden területén keresem a természetességet. Odafigyelek a környezetvédelemre, tudatosan vásárolok, egészséges ételeket teszek az asztalra, bio kozmetikumokat használok, magam festem hennával a hajam. Valahogy nem fért bele ebbe a képbe, hogy egy idegen, szintetikus anyag kerüljön a testembe. Az is visszatartott, hogy évekig olyan sok rosszat lehetett hallani az implantátumokról. Ahogy nőtt bennem a vágy a nőiességem erősítése iránt, egyre többet olvastam erről a témáról és világossá vált számomra, hogy a mellnagyobbítás ma már egy elfogadott procedúra, az implantátumok biztonságosak, a műtéteket pedig nagyon körültekintően végzik az orvosok. Anyukámmal, aki orvos
és ismeri a lelkialkatomat, végigkísérte a nővé válásom útját átbeszéltem a terveimet és ő is abszolút támogatott benne. Nekem ez nagyon sokat jelentett.
A plasztikai sebész kiválasztása is hosszabb folyamat volt. Körbekérdeztem ismerősöket, akikről tudtam, hogy túl vannak már ezen a műtéten és elégedettek az eredménnyel. Fórumokat böngésztem, az ajánlott orvosok honlapjait olvasgattam és kiválasztottam a nekem legszimpatikusabbnak tűnőt. Elmentem a rendelőjébe, sajnos az első találkozásunk nem győzött meg arról, hogy őt kell választanom. Nem volt meg közöttünk a kémia, úgy éreztem, én csak egy vagyok a futószalagon a többi páciens mellett. Ekkor jöttem rá arra, plasztikai sebészt választani kicsit olyan, mint egy jó pszichológust megtalálni. A közös történetünkhöz szükség van bizalomra, szimpátiára. Csalódott voltam, akár fel is adhattam volna a további keresést, de nem tettem. Akkora már szilárd eltökéltséggel vágytam a műtétre. Tovább folytattam a keresést és szerencsére a második doki már beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. Rögtön megértette, hogy nekem a mellnagyobbítás a lelkemről szól, nem szeretnék hatalmas ciciket, csak azt szeretném, hogy a testem arányai helyreálljanak, és ezáltal az önbecsülésem is megerősödjék.
Milyen volt a műtét? Arra nem emlékszem, csak az utána következő időszakra. Nagyon fájt. Az első kontroll alkalmával megkérdezte az orvosom, hogy érzem magam. Azt válaszoltam, úgy, mintha durván mellbe rugdostak volna. A műtét után a lábadozási időszak különböző stációkra volt osztható. Az orvosom határozottan megmondta, ha jó eredményt akarok, a műtét után nem szabad emelni, lehajolni. Nagyon aktív ember vagyok, nem tudok egy helyben maradni, de most minden önfegyelmemet latba vetettem, betartottam a tanácsait. Régi vágyam teljesült, sok pénzt kifizettem érte, nehogy már ezen múljon. Az első hét nagyon nehéz volt. Nem esett jól a háton alvás, de nem lehetett másképp aludni. A legkisebbik gyerekem két éves volt, nehezen álltam meg, hogy ne emeljem fel. A fájdalom mindig mutatta, hogy hol a határ. Odafigyeltem rá. Két hét után érezhetően jobb lett minden és közel három hónap után tért vissza a régi életem. Amikor először megláttam az új melleimet, nagyon megijedtem. Jézusom, mekkorák lettek! A műtét után dupla akkora lett a méretük, ami látványos változásnak tűnt. Elbizonytalanodtam: tényleg jó méretet rakattam be. Bő fél évbe telt, amíg megszoktam az új testalkatom, nem érzem, hogy műmellem van. Ma már nem is foglalkozom vele, az új cicijeim a lényemmé váltak.
S mit szóltak az ismerősök? Nem akartam nagydobra verni a műtétet, éppen ezért két évvel ezelőtt a karácsonyi ünnepek előtt szántam rá magam a beavatkozásra, hogy a kollegáimnak kevésbé tűnjön fel a változás. Kicsit szégyelltem, hogy nekem új mellekre van szükségem a boldogsághoz, tartottam attól, a barátaim mit szólnak majd. Meglepő volt a reakciójuk: rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, ezek is segítettek lelkileg abban, hogy ne érezzem magam implantátumos nőnek.
A műtét után, az első fél évben viszonylag sűrűn láttam az orvosomat, varratszedés, kontrollok követték egymást. Most már csak évente egyszer keresem fel őt. Tudom, ha bármi pici változást éreznék a mellemben, azonnal mennék hozzá. Elviekben az implantátum örökre benn maradhat, de mivel a testem folyamatosan változik, arra számítok, hogy 10-15 év múlva cserélni kell. Sok függ attól, sportolok-e, mennyit hízok, fogyok, hogyan öregszem, milyenek a szöveteim. De addig élvezem az testem, odafigyelek magamra.”
Kép: Photo by Victoria Strukovskaya on Unsplash