Bizonyos kor felett, azt veszed észre, hogy megváltozott körülötted a világ. A munkaerőpiacon sokkal kevesebb álláshirdetés szól a korosztályodhoz, a gyerekeid felnőttek és élik a saját életüket, s egyre több olyan kifejezés tűnik fel a környezeted szókészletében, amiknek a jelentésével nem igazán vagy tisztában. Csak kapkodod a fejed, nem érted, mi történt.
Úgy érzed, mások elsuhannak melletted, a te autód pedig csak döcög, majd megadja magát és leáll a parkolósávban. Bepánikolsz, ismeretlen a helyzet, hiszen eddig ilyen még soha nem fordult elő veled. Látszólag jó állapotban van a karosszéria, a benzin sem fogyott ki a tankból, keresed a leállás okát és közben azon kattog az agyad, honnan kérj segítséget.
Ne izgulj, most nem autószerelési tanácsok következnek!
Ez az analógia az élethelyzetünkre vonatkozik, amikor bizonyos kor felett egy váratlan esemény felborítja az évek során szépen felépített identitásodat és kényszerszünet következik, ami első látásra ijesztőnek tűnik. Eddig voltál valaki: férjes asszony, kisgyermekes anyuka, felelősségteljes beosztásban dolgozó vezető, egy irigylésre méltó munkahely jól megfizetett alkalmazottja, vonzó nő, aki után megfordulnak a férfiak az utcán, aztán ennek hirtelen vége szakad. Üres térbe kerültél és keresed a kapaszkodókat. Jó hír az, hogy ez az állapot nem tart örökké és egy kis önismereti munkával, jól is kijöhetsz belőle. Dr Csabai Márta egészségpszichológussal most ebben segítünk neked.
Életünk során többször parkolópályára kerülhetünk, ami minden esetben fájdalmas élmény. Mennyiben különbözik a helyzet akkor, amikor már nem annyira fiatal az ember?
Először is tisztáznunk kell, mit jelet az, hogy nem annyira fiatal az ember? Pár évtizeddel ezelőtt, a 40-50 feletti nőknek egészen más volt a megítélés, mások voltak a lehetőségei, Ma nem ritka, hogy 40 évesen még az első gyereküket szülik a nők, 50 évesen is kisgyermekeket nevelnek. Az élethelyzetek is nagyon változatosak, amikor is bekövetkezhet a mellőzöttség, vagy az annak megélt állapot. Az sem mindegy, hogyan kerültél parkolópályára, a saját döntésed volt, vagy azért, mert egy külső körülmény erre kényszerített. Ezeket mind definiálni kell és akkor leszünk képesek a helyzet újra keretezésére. Amikor már túl vagyunk a várható életünk közepén, szűkebbnek látjuk a perspektívánkat, de a hozzáállásunk a változáshoz alakítható. Nem szükséges fájdalomként megélni ezt a helyzetet, sokkal inkább kihívásként.
Milyen lelki folyamatok zajlanak le bennünk, amikor szembesülünk azzal, hogy valakinek, valahol, valamilyen szerepben már nem kellünk?
Ilyenkor egy hasonló veszteségélmény, gyászfolyamat indul el bennünk, mint amikor valaki egy szeretett személyt veszít el. Ennek különböző stációi vannak. Először jön a tagadás, amikor szinte el sem hisszük, hogy ez megtörtént velünk. Reménykedünk a csodában, hogy ez a helyzet valahogy visszacsinálható. Utána jönnek az indulatok, a düh, ami a környezetünk felé, vagy magunk felé irányulhat. Másokat hibáztatunk azért, ami velünk történt, vagy ha ez nem lehetséges, akkor jön az önvád, az önleértékelés. Ehhez sokszor paranoid gondolatok is társulhatnak, a belső agressziót kivetítjük a másikra, azt gondoljuk, ő mindig is utált, ki akart tolni velem. Ezt követi a szomorúság, a letargia szakasza, ami súlyosabb esetben depresszióba torkolhat. Ilyenkor elfordulunk másoktól, szégyenérzet keríthet a hatalmába minket. Majd szerencsés esetben elérkezik az utolsó stáció, az elfogadás. Nem mindenki megy végig ezeken a szakaszokon, vannak, akik már rögtön a tagadásnál megrekednek. Úgy tesznek, mintha semmi nem történt volna velük, próbálják folytatni az életüket.
Mit tehetünk azért, hogy mindezt ne vegyük mélyen a lelkünkre, s nagyobb lelki sérülések nélkül tovább tudjunk lépni?
Fontos, hogy végig menjünk a veszteségfeldolgozás minden szakaszán és ne ragadjunk bele egyikbe sem. Mert ha ez megtörténik, bennünk marad egy csomó indulat, ami megakadályozhat bennünket abban, hogy később jól döntsünk. Nagyon fontos, hogy fel tudjuk ismerni a saját érzéseinket, és eljussunk az elfogadás állapotáig. Ilyenkor nem szégyen segítséget kérni, akár a baráti körünkből, akár szakembertől.
Ezek szerint ahhoz, hogy egy új élethelyzetben új identitást tudjunk kialakítani, le kell zárni a régit? Hogyan fogjunk hozzá?
Az identitás folyamatosan formálódik, nem szerencsés, ha drasztikusan szakítok a régi énemmel és homlokegyenest más emberré válok. Kivétel persze, ha valaki például szenvedélybeteg volt, vagy bántalmazó kapcsolatban élt. Ha munkáról, vagy családi szerepekről beszélünk, ezek ott maradnak velünk a jövőben is. A múltban megszerzett tapasztalataink, tudásunk, skilljeink átkonvertálhatóak az új identitásunkba. Például, ha sokáig vezető beosztásban dolgoztunk egy nagyvállaltnál, s ennek vége szakadt, a vezetői tudásunkat egy saját vállalkozásba, vagy mondjuk a nagycsaládunk menedzselésébe is tovább vihetjük. Nem szerencsések az elvágólagos megoldások, mert ezek hátterében feldolgozatlan indulatok vannak. Arra utalnak, hogy az illető nem tudja átvinni a saját értékeit az új élethelyzetébe.
Amikor még építjük a karrierünket, a családunkat, kifele élünk. Fontosak a külvilág visszajelzései, külső elvárások befolyásolják a döntéseinket. Bizonyos kor után eljön az az időszak, amikor ezeket már elengedjük és elkezdünk befelé fordulni. Ha ez természetesen megy, akkor lesz harmonikus az öregedés folyamata számunkra?
Embere válogatja. Ha nagy tendenciákat nézünk, akkor az idő múlásával az emberek lassabb tempóra vágynak, eljutnak oda, amikor a sok-sok élettapasztalatot, amit eddig összegyűjtöttek szeretnék nyugalomban feldolgozni.
A kifelé élés, a teljesítményorientáció, az, hogy megmutassam a világnak, milyen házam, gyerekem, pozícióm van, milyen jól nézek ki, kevésbé vannak előtérben. Inkább az integritás elérése, az értékek megbecsülése játszik főszerepet.
De hozhatja úgy is a sors, hogy valaki pont idősebb korában kerül reflektorfénybe és ér el hangos sikereket. Mint például Fahidi Éva írónő és holokauszt túlélő, aki munkásságával 80 éves kora felett vált közismertté, vagy Edit Éva Eger pszichológus, akit a Döntés című könyve tett világhírűvé szintén előrehaladott életkorban. Nyilván ők vannak kevesebben, pont ezért példájuk inspiráló lehet mások számára is.
Segíthetnek a női közösségek, a barátnők az új identitás kialakításában? Vagy az is, hogy mi is önzetlenül segítünk másoknak?
A jólétnek, a boldogságnak fontos faktora a másoknak való segítés. Ilyenkor megerősítő visszajelzést kapunk, hogy fontosak és hasznosak vagyunk. Erős vagyok, mások is tudnak támaszkodni rám. Találtam magamnak egy új szerepet, amelyben kiteljesednetek. Az angolszász országokban az önkéntes munkának az idősebb nők körében nagy kultúrája van, jó lenne, ha ez Magyarországon is elterjedne. Önkéntes munkával kevés kockázattal lehet akár egy új karriert is felépíteni. Amikor a gyerekeink már felnőttek, esetleg a világ másik végére költöztek, a gondoskodást, a törődést átvihetjük másokra, akiknek nagy szüksége van rá.
Ezt is olvasd el!