• antiagingshow1

Szenvedélyünk vonzásában Interjú Kárpáti Judit kommunikációs szakemberrel


Bizonyos kor felett, amikor a gyerekeinknek egyre kevésbé van szükségünk ránk, amikor a munka frontján már túl sokat láttunk és éltünk meg, s emiatt csökken a lelkesedés, egyre fontosabbá válnak a szenvedélyeink. Az igazi feltöltődést azok a dolgok jelentik, amelyekben százszázalékig jelen tudunk lenni, a hobbijaink, az örömforrást jelentő tevékenységek. Lehet ez az alkotás szépsége, a másoknak való segítés, a közösségépítés, a tanulás. A lényeg, hogy nem a pénzkeresés, a karrierépítés motivál bennük, hanem a mosoly és a jóérzés, amit kiváltanak bennünk. Kárpáti Judit újságíró, író, kommunikációs szakember mesél az íráshoz fűződő viszonyáról.



Feltűzött hajú nő ül háttal egy laptop előtt
"Eldöntöttem, akkor is író vagyok, ha még nincs megjelent kötetem." ( Fotó: Kaunitz Tamás)

Judit életében régóta jelen van az írás, hiszen szakmájának köszönhetően mindig is a szavak erejével hatott környezetére. Az elmúlt 25 évben a legnagyobb világcégeknél dolgozott, mint például a Magyar Telekom, a Pfizer, a Würth, az EPAM, illetve a legnagyobb magazinoknak, szakmai lapoknak - Nők Lapja, WMN, Gyártástrend – volt a munkatársa. Jelenleg a világ egyik legnagyobb és leggyorsabban fejlődő IT cégével működik együtt, sikerrel. Egész pályafutása során törekedett arra, hogy mindig a legkiválóbb cégeket válassza, úgy érezte így tud munka közben ő maga is tanulni, fejlődni. Az utóbbi időkben kezdte megengedni magának, hogy ne csak megrendelésre írjon, hanem olyan témákat is feldolgozzon, amelyek őt magát érdeklik. Eldöntötte: a következő negyven-ötven éve írással, alkotással telik majd.


Ha megkérdezik, mi a foglalkozásod, mit válaszolsz?

Azt, hogy író vagyok. Tízéves korom óta írok, de sokáig nem mertem ezzel foglalkozni. Kerülgettem, a közelében ténferegtem; kommunikációval foglalkoztam, így sokat kellett írnom, újságíróként dolgoztam és másokról írtam. Elég nagy változáson mentem keresztül, mire a férjemmel találkoztam és mellette kezdtem megengedni magamnak, hogy egyre szabadabban írjak olyan dolgokról, amelyek a legjobban foglalkoztatnak. A „műfaj” már nem újságírás volt, csak simán írás. Eldöntöttem, hogy akkor is író vagyok, ezt gondolom magamról, ha ehhez éppen még nincs is megjelent kötetem.


Mikor tudatosult benned, hogy jól megy az írás? Gyerek- és kamaszkorodban voltak sikereid ezen a téren?

Gyerek voltam még és semmi tudatos nem volt benne. Készítettem például egy újságot, amit postáztam a két házzal arrébb lakó barátnőmnek. Oda-vissza postáztuk az újabb számokat, reklámok, orvos válaszol, minden volt benne, ami egy magazinban. Kiskoromtól rengeteget fantáziáltam és fejben, tulajdonképpen írtam. Megfigyeltem minden apró részletet és a mai napig ezek érdekelnek a legjobban. A történetek apró momentumai, ahogyan egy-egy szándék, érzés mozdulatokban, gesztusokban, akár egy nézésben él. Nem voltak megméretések, sikerek és akkor még nem is volt bennem késztetés, hogy az írással, a gondolataimmal bármit kezdjek. Éltem a magam világában, elég magányosnak érezve magam. Élveztem, hogy van valami olyanom, aminek neve nincs, de mégis egy hely, ami tele van érzésekkel.


Női portré
Judit 10 éves kora óta ír. ( Fotó: Kaunitz Tamás)


Miről szólt az első komolyabb írásod? Emlékszel, milyen körülmények között született?

Van egy olyan írás, amit még ma is ugyanolyan szépnek érzek, mint, amikor évekkel ezelőtt írtam, hiába változott sokat a stílusom. Akkor kezdtem megengedni magamnak, hogy teljesen önmagam legyek, semmi ne befolyásoljon. Az írás címe; „Velem élő hajnali zajok, avagy szerelmi vallomás a férjemnek és a fiamnak.” Ahogy az lenni szokott, még saját íróasztalom sem volt, az étkező asztalnál dolgoztam, itt írtam. Azóta már van egy csodálatos dolgozóm, mindennel, ami az íráshoz kellhet. A férjemtől kaptam az egyik születésnapomra; „Juditkám, megérdemled, hogy méltó körülményeid legyenek az íráshoz, a legjobb vegyen körül.” – mondta. Terveztetett nekem egy íróasztalt, megvette a legprofibb széket, a legjobb laptopot, szép lámpát az asztalra. Ha kinézek az ablakon, mindenhol fákat látok, balra egy japán cseresznyét, jobbra egy hatalmas fenyőt.


Hogyan lehet ma valaki író? Illetve írónő? Profi szinten tudnád ezt csinálni?

Hatalmas elszántság van bennem. Nem térít el semmi, mert nagyon hiszek a tehetségemben és abban, hogy ez az értelme annak, hogy megszülettem. Átadni az érzéseimet, történeteken keresztül. Csodálatos játék ez és végtelen öröm, amikor az olvasóim megírják, hogy mit éltek át, mikor olvastak. Körbeér az érzés. Nem tudok ennél szebbet elképzelni hivatásomnak. A gyakorlati része mindennek, hogy teremtenem kellett egy olyan életet, amiben van időm az írásra. Mindennap írni, amikor csak lehet gyakorolni ezt, fejlődni, saját magam által. Felismertem, hogy nekem az a legjobb, ha csak kevés felé kell figyelnem, nem írogatni ezer fele, hogy ebből legyen fizetésem. Nem hittem azoknak, akik azt mondták, hogy az írásból nem lehet megélni. „De meg lehet, majd én kitalálom, hogyan.” - ezt gondoltam. Kerestem egy nagy, stabil, biztos hátterű, felfelé ívelő IT céget, a világ egyik leggyorsabban fejlődő vállalata ez, az EPAM, hatvanezer alkalmazottal a világon. Nagyon tetszett, ahogyan az emberekhez, a legfőbb erőforrásukhoz viszonyulnak, nem ismerek nyitottabb, színesebb vállalati közösséget. Amellett, hogy nyilván profitorientált cég, nem jószolgálatból alakítottak ki ilyen közeget. Megkerestem őket négy-öt évvel ezelőtt. Elmondtam, hogy velük szeretnék dolgozni. Írni tudok, ebben vagyok a legjobb, olyan munkát szeretnék, ahol ezzel foglalkozhatok. Ők ma már a legfontosabb ügyfelem és nem is nagyon vállalok több munkát. Lassan négy éve készítek számukra az írás mellett podcastokat is, a globális EPAM első csatornája a hazai volt, amit az én ötletem nyomán hoztunk létre és például szolgált a cég negyven országában.



Mit jelent számodra az írás? Amikor leülsz és megírsz egy novellát, elképzeled, hogy kik olvassák majd el?

Az írás kín és eufória. Kín, mert leülni és belekezdeni egy hatalmas érzelmi megélést leírni, bátorságot igényel. Le kell gyűrnöm minden egyes alkalommal a félelmeimet, hogy ennyire mélyen betekintést engedek a világomba. Be vagyok tojva, hagynám az egészet; eszem inkább vagy ténfergek a lakásban, leviszem a kutyát sétálni. De nem hagyom magam, lerakom a fenekem, a fülembe teszem a fülhallgatót, megkeresem a zenét, ami az adott íráshoz lesz a segítségem, kinézek az ablakon, a cseresznyefa, a fenyő, nem mozdultak el, a helyükön vannak. Akkor már csak el kell kezdeni. Így indul el és a végén ott van a sírás vagy a nevetés vagy mind a kettő, felváltva. Az olvasókra úgy gondolok, hogy végtelenül izgatott vagyok, amikor elkészülök egy-egy írással, mert elképzelem, hogy hamarosan ők is látják, elolvassák, sírni fognak vagy nevetni vagy mind a kettőt, lehet, hogy egyszerre.



Kiengedett, hosszú hajú nő portréja
Judit az írás mellett egy IT cégnél dolgozik kommunikációs szakértői minőségben ( fotó: Kaunitz Tamás)

Hogyan jellemeznéd az írásaidat? Egy kritikus szerinted mit dicsérne meg bennük?

Egyszer egy pályázaton, ahol nem nyertem semmilyen díjat, bár a shortlistre beválogattak, odasétált hozzám a fogadás végén a zsűri elnöke, mellettem állt az egyik nyertes is. Azt mondta: „Magát kerestem. El akartam mondani, hogy úgy, ahogy maga ír, kevesen tudnak.” Aznap én nyertem a fődíjat. Úgy gondolom én is, hogy egy olyan hangon írok, amit pontosan lehet azonosítani, meg lehet különböztetni mások írásaitól. Ahogy említettem már a gyerekkori gondolataimat, a részletekben rejlő erő érdekel, nagyon szeretem megragadni azokat a tünékeny, szinte észrevehetetlen momentumokat, amikben mégis ott az élet minden szépsége és nehézsége.


Az idő múlása hogyan jelentkezik az íráshoz való viszonyodban? Ahogy te is változol, úgy a stílusod, a témáid is változnak?

Igen, feltétlenül. Mivel későn kezdtem el papírra is leírni a legbelsőbb gondolataimat, az ezekhez kapcsolódó történeteket, úgy látom, hogy még hatalmas távlatok állnak előttem. Már most is látszik, merre fogok haladni és mekkora potenciál van még a fejlődésemben. Elbizakodottnak hangozhat mindez, de erre úgy tekintek, hogy mégis ki hihet bennem jobban, mint én saját magamban?


Amíg nem létezett internet, a könyv és a folyóiratok voltak az egyetlen platformok, ahol az írók publikálhattak. Ma már minden grafomán ember készíthet saját oldalt, posztolhat a közösségi oldalain, átadhatja gondolatait, érzéseit a követőinek. Te hogyan éled meg a digitális világ előnyeit és hátrányait az önkifejezés területén?

Sajátosan. Nagyon fontosnak tartom az arányérzéket. Ezért, bár tudom, hogy a modell, ami az algoritmusnak kedvez azt kívánja, hogy naponta kell posztolgatni, insta sztorikat kreálni, de én ezt nem teszem. Nem is fogom azon a módon, ahogy azt kéne, ahhoz, hogy egy kiadónak kecsegtető legyen a követőim száma. Ez a szakmám, a kommunikáció, pontosan tudom, mit kellene tennem. De az írás nem ugyanaz, mint egy papucs. A kevesebbet akkor is többnek ítélem ebben, ha minden ez ellen szól ma és nem akarok azon a módon megszólalni, magamról dolgokat közzétenni, ahogyan ez a közeg igényli. Az írásaimnál, a hozzájuk készített portréimnál nagyobb nyitottságot nem jelent, ha posztolom a kutyámmal az erdei sétát, vagy hogy milyen kedves epizód zajlott a buszmegállóban. Nem használom el a gondolataimat instant, kellenek a mélységhez, akkor akarom ezeket elővenni, amikor írok. Hiszek benne, hogy a saját utamat kell követnem és nem kell elhinni, hogy csak a bevált a működő és jó.


Hol olvashatják a követőid az írásaidat?

Jelenleg egyetlen fóruma ennek a saját oldalam, a www.karpatijudit.com, ahol minden vasárnap publikálok egy-egy új írást. Akinek tetszenek az írásaim, vagy az, aki eddig még nem ismert, de olvasva a fentieket úgy gondolja; nahát, ez egy érdekes, vagány nő, megnézem én is, hogy látja a világot, instán és fb-on is követheti a tevékenységem.


Ezt is olvasd el!

Szépségápolási titkok inspiráló nőktől- Cseh Myra

131 megtekintés0 hozzászólás